A FOLKLÓR A FACEBOOKRÓL IS SZÓL MAJD
...NINCS EGYSÉGES FELVIDÉK! A CSALLÓKÖZ NEM FELVIDÉK...
...MI TÓTOK VOLTUNK! A mi nagyszüleink még tótul beszéltek...
...a magyar nyelv szétfejlődött. Ezért beszél másképp a szlovákiai és magyarországi magyar...
...az INTERNET A MARI NÉNI A KISPADON
Dédanyáink még hamut szórtak a ruhára, és szapulták reggeltől estig, hogy tiszta legyen, hófehér, majd ha a szél kifújta, a nap illatosra szárította a rékliket és pruszlikokat, jöhetett a mángorló, elvégre gyűrötten mégsem mehettek a festett láda mélyére. Nagyanyáink már szappant főztek, amely évekig kitartott a sifonérban. A sulykolástól elgémberedett derekukat a nehéz, faszenes vasalót lóbálva „egyengették”, míg az utolsó kis ránc is eltűnt, és a kötény, a kendő, a pendely mehetett a szuszékba. Vajon mindez mennyit mond a gyerekeinknek? – kérdezem Liszka József néprajzkutatótól.
– Amikor 18 évvel ezelőtt megalapítottuk a szlovákiai magyar néprajzi kutatás központját, egy valódi kőintézmény képe lebegett a szemünk előtt – magyarázza Liszka József. – A komáromi tiszti pavilon épületében található Etnológiai Központ ma már MINDENKI előtt nyitva áll. Ötezer kötetes könyvtárral, néprajzi adattárral (publikálatlan kutatási eredmények gyűjteményével), több mint kétezer objektumot nyilvántartó kisemlékarchívummal, temetőadattárral, fényképtárral (hagyományos papírképek, diafelvételek, digitális fényképek) és kényelmes olvasóteremmel rendelkezünk. Eredményeinket eddig tizenhat tudományos évkönyvben, valamint több mint harminc vaskos kötetben jelentettük meg. Mindez a szlovákiai magyar néprajztudomány életképességét bizonyítja! Mára – L. Juhász Ilona szorgalmas kutatásainak köszönhetően – rendelkezünk a szlovákiai magyarok néprajzi bibliográfiájával. Ezen alapult A szlovákiai magyarok néprajza című kötet, amelynek időközben szlovák és német kiadása is megjelent. És így tovább. S minderre főállásban a mai napig „másfelen“ vagyunk...
– Van még a FELVIDÉKI néprajzban feldolgozatlan, „szűz” terület?
– Nem véletlenül emlegettem a „szlovákiai magyar nyelvterületet”! Nem tartom szerencsésnek Felvidékről beszélni. A Csallóközt mindjárt KI IS ZÁRHATNÁNK ebből, hiszen földrajzilag a Kisalföld része! A Bodrogköz és az Ung-vidék pedig az Alföld északkeleti nyúlványa. S hogy a néprajznak van-e még létjogosultsága? Igen, ettől az újságírói kérdéstől rettegek mindig. Gyakorlatilag már nincs mit kutatni. No, de az ókori egyiptomiak és rómaiak sincsenek már, a klasszika filológiának, egyiptológiának mégis van létjogosultsága! A néprajz olyan nagy mennyiségű adatot halmozott fel, hogy egy tudomány csupán ezek elemzéséből, összehasonlításából vidáman meg tud élni. S a népi kultúra azért ma is jelen van, csupán átalakult. Ezért bizony VAN MÉG MIT kutatni.
– A kutatás tárgyát kizárólag azok az eszközök képezik, amelyeket a parasztság maga készített. Vagy a már sorozatgyártásban készítettek is?
– A néprajzkutatók körében a mai napig vita tárgyát képezi, hogy mi is tartozik a tárgyalkotó népművészethez. Az egyik álláspont szerint csak az népművészet, amit maga a nép, illetve a néphez tartozó mesterek készítettek. A másik vélemény szerint ide tartoznak mindazon díszített tárgyak, amelyeket a mindenkori nép használt. Ide tartoznának tehát a vásárolt, sokszor gyári termékek is. Én is ez utóbbi felé hajlok. Jó pár éve láttam egy néprajzi életmódkiállítást a Muraszombati Területi Múzeumban, ahol a helyi falusiak életmódját mutatták be. Érdekes, hogy a falusi életben miképpen változott egy szobabelső. Maga az elrendezés a száz év alatt nem sokat változott, csak a tárgyak CSERÉLŐDTEK KI. A kemence helyét elfoglalta a gáztűzhely.
– A moldvai Pusztinán jártam olyan szobában, ahol a kemence mellé állított asztalon személyi számítógép díszelgett. Csak nem fényképeztem le. Öreg hiba, így Kornissé a dicsőség. De vissza a tisztaszobához! A paraszti kultúrában presztízskérdés volt, hogy a háromosztatú házban elöl helyet kapó tisztaszoba minél szebb legyen. Pompás hímzésekkel, cifra tányérokkal díszítették. Használni azonban csak ünnepnapokon, valamint vendég érkezésekor szokták. Esetleg a beteget ápolták, illetve a halottat ravatalozták itt fel. A hétköznapi élet gyakorlatilag a hátsó helyiségben zajlott. Amikor a hatvanas években megjelentek a kockaházak, azokban is volt egy ebédlő, ami átvette a tisztaszoba funkcióját. Néha azonban a változás vertikálisan történt, mint például az egyik gömöri településen, ahol egy időben igencsak népszerűvé vált az emeletes ház. De hiába volt ott a hatalmas ház, a helyiek az alagsorban élték mindennapjaikat, az első emeleten pedig aludtak. A második szintet szépen berendezték, a legfelső emeleten pedig – bár lehet, hogy ezt csak a rossznyelvek mesélik – már csak egy nagyon csicsás csillár függött, amelyet ha este felkapcsoltak, látni lehetett az utcáról. Ebben az értelemben a mai napig nyomon tudjuk követni a régi paraszti kultúra változásait.
– Lassan ezer éve élünk egymás mellett, magyarok és szlovákok. A népi-paraszti kultúra közt felfedezhető valamiféle kölcsönhatás?
– Felvetődik a kérdés: mi az, hogy szlovák és magyar népi kultúra? Ezt senki sem tudja pontosan meghatározni! A Magyar Néprajzi Lexikonban van egy olyan szócikk, hogy etnikus specifikum. Ez olyan jelenség, ami egy adott nép körében egy időben az egész nyelvterületen jellemző, de csak ott van jelen. A magyaroknál magán a nyelven kívül más ilyen nincs. Minden jelenség, amit „jellegzetes magyar sajátosságnak” tartunk (kalocsai vagy matyó hímzés, székely kapu), egy kisebb régiókhoz köthető. Másrészt a nyelvi határ nem jelent egyszersmind kulturális határt is. Ezért aztán a magyar népi kultúrát eleve lehetetlen a szomszéd népekétől elszakítva vizsgálni. A legtöbb kulturális jelenség ÁTNYÚLIK a nyelvi határokon, és kultúrköröket alkotnak. Hadd meséljek el egy tanulságos történetet. Az 1980-as években a hazai Kisalföld magyar paraszti gazdálkodását vizsgáltuk. Négy karakterisztikus települést jelöltünk ki kutatópontként. Az egyik az Ipoly menti Leléd volt, egy külvilágtól elzárt, szűk völgyben megbúvó, a magyar népi kultúra archaikus (!) elemeit őrző falucska. Esténként a kollégákkal megbeszéltük a terepkutatási tapasztalatainkat. Egy alkalommal az egyik kolléga meglepetéssel közölte, hogy ebben „a tök magyar faluban” egy sereg határnév szlávosan hangzik: Barina, dolina, kopanyica, záhumnya meg hasonlóak. Fiatalok, kezdők voltunk, s egy pohár bor mellett hamar kispekuláltuk, hogy a szövetkezetesítés után bizonyára idekerült egy szlovák agronómus, aki elnevezte a művelés alá kerülő területeket, a falu meg átvette a neveket.
– Gondolom, a történetnek volt folytatása...
– Alig telt el egy esztendő, amikor megjelent Pesty Frigyes híres helynévjegyzékének Hont megyei anyaga. Mivel Leléd egykor közigazgatásilag ide tartozott, azonnal rávetettem magam. És mit látok? Már 1865-ben is ugyanazokat a szlovákos hangzású dűlőneveket használták. Amikor legközelebb kimentünk Lelédre, a helybéliek megadták a választ. – Hát úgy lehet ez, hogy mi tótok vótunk! – mondták. – A mi nagyszüleink gyerekkorunkban egymás közt még tótul beszéltek! Utána már gyerekjáték volt felderíteni, hogy a falu a török időkben (részben a háborúk, részben egy pestisjárvány nyomán) valószínűleg kipusztult, s a megüresedett portákra a háborús idők után a birtokos esztergomi érsekség az ország északi megyéiből szlovák családokat telepített. Leszármazottaik pedig már az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt (!) tökéletesen elmagyarosodtak. A falu lakosságának 81-90 százaléka ma is magyar nemzetiségű. Ez mind szép, de mi éppen a falu ARCHAIKUS MAGYAR népi kultúráját szerettük volna dokumentálni! Lehetetlen, hogy a nagymamák generációja, ahogy lejött a hegyekből, egyik napról a másikra teljes kultúrát váltott volna. Nyilván ugyanúgy főztek, ugyanazok voltak a szokásaik, mint korábban. Idővel persze ez a környezet hatására változott – mint ahogy ők is hatottak a környezetükre. Akkor most mi Leléden MELYIK népi kultúrával, a magyarral vagy a szlovákkal szembesültünk? Évek óta figyelem a nyelvhatár menti településeket, és sok helyen pontosan behatárolható, mikor váltott nyelvet a lakosság (ruszin volt, és most magyar, magyar volt, és most szlovák), de az egész kultúráját egyik közösség sem változtatja meg egyik pillanatról a másikra. Úgy vélem, sokkal értelmezhetőbb, ha a magyar vagy szlovák népi kultúra helyett inkább a Kárpát-medence, azon belül pedig a nagyobb régiók népi kultúrájában gondolkodunk. VAGY OTT VAN a szétfejlődés kérdése. A fogalmat a nyelvészek vezették be, akik kimondták, hogy mára nem egy magyar nyelv létezik, hanem van a magyarországi, illetve van a szlovákiai, ukrajnai, romániai stb. magyar nyelv. Ezek a magyar nyelvek a más-más társadalmi és interetnikus környezet hatására 1918 óta fokozatosan szétfejlődtek egymástól. Nos, ugyanez megfigyelhető általában a kultúrában is. Ha a tágabb értelemben vett kultúrát nézzük (ide értve az öltözködési, a lakásberendezési, a táplálkozási kultúrát), akkor egyre markánsabb különbségeket látunk, mondjuk, a szlovákiai és a magyarországi, vagy a szlovákiai és a romániai magyar kultúra között. A néprajztudománynak ezeket a változásokat is vizsgálnia kell!
– Ha mi nem fogunk azzal foglalkozni, hogyan kerültek be a táplálkozásunkba először a knédli, később a pizza meg a gyros, akkor igencsak hamis képünk lesz az egész kultúránkról. Nem tehetünk úgy, mintha ezek nem lennének a kultúra részei. Visszamenőleg ráadásul már sokkal nehezebb bármit felderíteni! Ezeket a jelenségeket (ahogy tettük például az adventi koszorú elterjedésének vizsgálatával is) akkor kell dokumentálni, rögzíteni, amíg a szemünk előtt zajlanak. Vannak olyan ételek, amelyekre több nemzet is „igényt” tart. Ilyen az ősi székelynek mondott kürtőskalács, amit hungarikumnak akarnak nyilvánítani, miközben egész Európában, minden népnél megtalálható ez a kalácstípus. A volt NDK területén, a Salzwedel nevű településen a középkor óta sütik és folyamatosan árusítják, Baumkuchen néven. Minden nép rettenetesen büszke rá, mindenki a magáénak tartja. Komáromban is kapni trdelník-et! Közben azért tudni kell, hogy ezzel a parázs fölötti, farúdra tekert sütési technikával először az ókori görögök sütöttek „kenyeret”. Az ilyen jelenségekre találta ki egy német művészettörténész a „kulturális örökségközösség” kifejezést – remélve, hogy megelőzheti a népek közti acsarkodást.
– Ismertek több országban elterjedt, hasonló népszokások is?
– Sok van. Az egyik ilyen a magyarok körében a Zoborvidéken és az Ipoly mentén gyakorolt kiszehajtás. Virágvasárnap a lányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, majd miután végigvitték a falun, vízbe dobták, vagy elégették, szimbolikusan temetve ezzel a telet. Ez a népszokás ismert a szlovákoknál, a cseheknél, a morváknál (vynášanie smrti, vynášanie morény) és a lengyeleknél. Alighanem egyházi eredetre vezethető vissza. Az utóbbi időben egyre többször hallom, hogy a pedagógusok betanítják a gyerekeknek a kiszehajtást a Csallóközben vagy Szeged környékén, mondván: felújítják ezt a régi magyar népszokást. Csakhogy a néprajz nem tud arról, hogy a Csallóközben vagy az Alföldön valaha is élt volna ez a szokás. Felújításról itt tehát nem beszélhetünk, legfeljebb BEVEZETÉSRŐL.
– Folklórról addig beszélhetünk, míg az spontán módon működött. Valamit elhagytak, valamit hozzátettek – tulajdonképpen ugyanolyan élő volt, mint a nyelv. A Somorja melletti Tejfaluban húshagyó kedden, újabban az azt megelőző szombaton, a mai napig felelevenítik a dőrejárást, ami tulajdonképpen a lakodalmas menetet utánzó, alakoskodó farsangi felvonulás. Ezt a szokást először 1935-ben rögzítette Khín Antal, majd a hatvanas években Marczell Béla jegyezte le változásait. Az akkori verzióban a felvonulók drótos tótnak, szimki zsidónak, medvetáncoltatónak, borbélynak, mindenféle furcsa szerzetnek voltak beöltözve. Egy-két évtizeddel később a szervezők már megdöbbenve látták, hogy a felvonulók közt Micky egerek és egyéb Walt Disney-figurák vannak. Egy-két évig szemet hunytak fölötte, majd kijelentették: az a mérvadó, amit Khín Antal leírt, ehhez kell magukat tartaniuk. Ez egy ideig működött, majd ISMÉT FELBUKKANTAK a Supermanok és Spongyabobok. Érthető is, hiszen a résztvevőknek a régi jelmezek már nem mondanak semmit. Ők azt a világot szeretnék a hagyományba belevinni, amiben élnek. Ha azt szeretnénk, hogy egy szokás fennmaradjon, hagyni kellene, hogy szabadon változzon. Mert ha nem hagyjuk, a folklór színpadi produkcióvá silányul.
– Ha megpróbálunk kicsit előrenézni, akkor mennyire hat korunk „folklórjára” az internet és a közösségi oldalak?
– Az internet egy kincsesbánya lehet. Az internetes fórumok annak a jelenségnek a modern kori változatai, mint mikor az emberek kiültek a házuk előtti padra, vagy találkoztak a fonóban. Csak míg ott élőszóban, ezeken a felülteken írásban zajlik a beszélgetés. A kommunikáció teljesen magán hordozza a szóbeliség ismérveit: gyorsan írnak, nem törekednek a nyelvtani szabályok betartására, igényességre. A folklórműfajok (anekdoták, viccek, hírversek) pontosan úgy terjednek a világhálón, ahogy régen a szájhagyomány útján. CSAK SOKKAL GYORSABBAN. Egy órával azután, hogy az interneten megjelent a krasznahorkai várban történt tűzesetről az első hír, már megjelent róla ugyanott egy vers is. A népköltészetben a hírvers műfaja mindig is megvolt. Ha valahol valami szörnyűség, bányabaleset, bűnelkövetés történt, akkor azt megverselték. Általában ez volt a nyitóformulája: „Hallottátok-e, hogy itt és itt mi történt?” Az internet ugyanúgy működik, mint régen a „Maris nénik” a kispadon.
Forrás: Új Nő, Jankovic Nóra
