Az elmúlt évszázadok tájátformáló emberi tevékenysége erőteljesen rányomta bélyegét környezetünkre, kialakítva egy sajátos életteret, amelyet kultúrtájként szoktunk emlegetni.
Az antropogén hátterű tevékenység elsődleges célja a természeti erőforrások maximális kiaknázása és az emberiség szolgálatába való állítása volt.
Síkvidéken – így régiónkban is – a termesztett növények foglalták el a leghozzáférhetőbb és legtermékenyebb területeket. Flórisztikai szempontból mindezzel óhatatlanul sérültek a természetes növénytársulások, erőre kaphattak az ellenállóbb, a specifikus környezeti feltételekkel szemben kevésbé igényes fajok. Ilyen „ellenszélben” a korábbról ismert növényzet előfordulási helyeinek mindössze töredékén sikerült fennmaradni, amely kialakulásához – tegyük hozzá – az evolúció évmilliói kellettek.
Amennyiben a megmaradt flóraelem jelentős esztétikai vonzerővel bírt – magyarán az emberek elég szépnek találták a virágját ahhoz, hogy leszedjék esetleg kiásva és hazavéve a virágoskertjeikbe ültessék – akkor az adott fajnak megkezdődött a gyűjtése és a természetből való visszaszorulása.
Ez a trend nem csökkent a 20. században sem, sőt, specializált és szervezett nemzetközi bűnbandák szolgálták ki a dúsgazdag – és deformált lelkületű – megrendelőket. A manapság tetten érhető természettudatos viselkedésminta nyomán jutnak csak e növényi csodák lélegzetvételhez.
Fekete Zoltán, bősi erdész tollából
